Stendhal-szindróma

A Stendhal-szindróma pszichoszomatikus rendellenesség, amelyben a műalkotások által az emberi pszichére kifejtett hatás fiziológiai tünetekben fejeződik ki. A szindróma tipikus tünetei gyorsakszívdobogás, szédülés, esetleges eszméletvesztés, sőt hallucinációk. Olyan időpontban jelennek meg, amikor egy személy műalkotások hatása alatt áll.

Ezért A Stendhal szindróma leggyakrabban művészeti galériákban, múzeumokban, kiállításokon jelenik meg - vagyis ha sokan egyszerre koncentrálódnakműalkotások. A tüneteket azonban nemcsak a művészeti tárgyak okozzák, hanem a természet túlzott szépsége is: egy gyönyörű táj vagy természetes jelenség, egy állat vagy egy hihetetlenül gyönyörű nő látja a Stendhal-szindrómát is.

Ezt könnyen kitalálni A Stendhal szindróma Stendhal néven kapta a nevét, a híres francia író a 19. században(az író igazi neve Henri-Marie Beyle). "Nápoly és Firenze: az utazás Milánóból Reggio-ba" című könyvében 1817-ben a Szent Kereszt templomában tett látogatás során leírta érzéseit.

A könyv szerint, a templom kijáratánál az író szívesen megvert, attól félt, hogy összeomlik a földre. Úgy érezte, hogy "az élet forrása megszáradt", miután megismerkedett a művészet remekeivel, "minden értelmetlenné, kicsivé, korlátozottá vált".

Sok leírás van arról, hogy az emberek hogyanÚgy éreztük, szédülés és ájulás még láttán firenzei művészet, különösen az Uffizi Képtár, a legkorábbi időpont, amely a 19. század elején. Ennek ellenére, Stendhal szindróma csak 1979-ben kapta meg nevét, amikor leírták az olasz pszichológus, Graziella Magerini.

Magerini több mint száz azonos esetet tanulmányozott és írta le Firenzében a turisták körében. Stendhal-szindróma könyvében nemcsak a szindróma lehetséges megnyilvánulásait írta le, hanem az is a szindrómától való érzékenység szempontjából minősített emberek különböző országokban.

Például, a firenzei lakosok és más olaszországi városok turistái egyfajta mentességet élveznek e szindrómával szemben, mivel ebben a gyermekkorban vannakés hozzászokjon hozzá. Továbbá a szindrómát nem érinti az ázsiai és észak-amerikai turisták, mert kultúrájuk túl messze van olaszul. Az egyéb turisták körében a Stendhal-szindróma leggyakrabban megjelenik vallásos vagy klasszikus nevelésű egyének (a szex ebben az esetben nem számít).

Ez az első diagnosztika 1982-ben történt. Természetesen a Stendhal-szindróma nemcsak Firenzében, hanem az is nyilvánvalóvá válik leggyakrabban a válság pontosan a reneszánsz bölcsőjének ötven múzeumában található. Hirtelen a látogatót érinti a művész által a munkában befektetett érzelmek mélysége, az érzelmek érzékelése szokatlanul súlyosbodik, a látogató állítólagosan a képi térbe kerül.

Ebben az esetben, az áldozat reakciója meglehetősen kiszámíthatatlanmég a hisztéria és amegpróbálja elpusztítani egy műalkotást. Ezért Firenzében minden múzeumi őrnek megtanulják, hogyan viselkedjenek a Stendhal-szindróma áldozatai ellen annak ellenére, hogy a szindróma viszonylag ritka.

Stendhal szindróma tükröződik a filmben: 1996-ban Dario Argento olasz rendező névadó thrillerével jött ki. A film főszereplője, Anna, ebből szenvedszindróma, és a gyilkos mániákus élvezi gyengeségét. A film fellépése természetesen Firenzében történik. A film alapja Graziella Magerini fent említett könyve.

A Stendhal szindrómája "rokonai" - a Jeruzsálemi szindróma és a párizsi szindróma. Jeruzsálem szindróma, amint az a címből érthető, összefüggésben állJeruzsálemben. A szenvedélyes zarándokok vagy turisták elképzelik, hogy prófétai és isteni hatalmakkal rendelkeznek, a bibliai hősök inkarnációi lehetnek. A párizsi szindróma főként a franciaországi látogatókban megfigyelt japán turisták esetében, jelentős különbségekkel jár a két ország kultúrájában.